nemangyal

Nem értem, hogy honnan ered nálam az "egyedül hazatérés romantikája".

És nem csak a megérkezés, hanem már az út is felszabadít. Akár péntek délelőtt, ahogy Csepelről, E-től jöttem haza, összekócolt hajjal, az ölelés illatát hordozva magamon - néztem az árnyékom, ahogy halad előttem a járdán, elrejtett a légyszerű napszemüveg, és a végtelen szabadság érzete éppúgy megrészegített, mint előtte néhány perccel a reggeli, kapkodó szeretkezésünk összes mozdulata.

Most is vele voltam, egy külvárosi "garden partin", de érezte, hogy ma nem aludnék vele (ahogy két hete nem akarta meglátni ugyanezt, buliból hazajövet), így a Ferenc körútnál váltunk el, onnan jöttem egyedül, és hálával néztem fel az esőre, hogy teljesen átáztatta az ingem, lemosta a fekete szemfestéket, és begöndörítette a kivasalt hajamat - és már tudom, hogy ez nem a nők ellen szól, és nem is a férfiak ellen, ez csakis rólam szól:  én akartam egyedül lenni - és talán most szívesen megdugtam volna E-t (mikor nem?), de a holnapi ébredés egyedül töltött percei elmossák a hiányát.

Lehetne bűntudatom, de képtelen vagyok kicsikarni magamból. Majd ha megszeretek valakit, máshogy lesz, és ha majd ő teszi velem ugyanezt, mert nem szeretett belém, fájni fog, de emlékezni fogok magamra, és akkor talán elfogadom, hogy a viszonzott szerelem az élet egyik legnagyobb, ritka szerencséje, ami nem adatik meg mindenkinek.